Az ajándékosztó Mikulás eredetileg a katolikus vallású vidékeken Szent Miklósnak, a Lycia római provinciában fekvõ Myra püspökének népies alakja. A modern magyar néphagyomány szerint december 5. éjjelén – december 6. hajnalán meglátogatja a gyermekeket, s ha az elmúlt évben jól viselkedtek, kisebb ajándékot ad nekik. A szintén használatos Télapó kifejezés a 20. század elsõ harmadában keletkezhetett már a két világháború között is használták a Mikulás szó szinonimájaként.

A Mikuláshoz köthetõ magyar néphagyomány a globalizáció hatására megváltozott: addig amíg a két világháború között a Mikulás alakja a mennyben élt, a gyerekeket az égbõl figyelte, segítõi pedig manók, angyalok vagy krampuszok voltak, addig a mai fogyasztói társadalmakban egyre inkább elterjed az a nézet, hogy Mikulás, illetve országonként más-más alak, aki Mikulásunk megfelelõje, a Lappföldön él, szánját rénszarvasok húzzák, a segítõk pedig általában elmaradnak mellõle.

Története

Egy szegény embernek három lánya volt, akiket megfelelõ hozomány hiányában nem tudott férjhez adni. Így az a sors várt rájuk, hogy hajadonok maradnak és prostitúcióra kényszerülnek. Miklós myrai püspök elhatározta, hogy segít rajtuk, de szemérmességbõl vagy szerénységbõl ezt titokban tette. Az éj leple alatt egy-egy arannyal telt erszényt tett a szegény ember ablakába. Egyes változatok szerint ezt három egymást követõ éjjelen tette, mások szerint három egymást követõ évben. Mindkét változat szerint az apa a harmadik alkalommal megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, de Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Szent Miklós fenti legendája és december 6-iki egyházi ünnepe kapcsán terjedt el a 19. században a városokban, hogy a Mikulás az ablakokba helyezett kitisztított cipõkbe szaloncukrot vagy kisebb édességekbõl és déligyümölcsökbõl álló piros csomagot tesz december 6-án. Személyesen is lehet találkozni a Mikulással. Ekkor a díszes piros ruhás, nagy fehér szakállú püspököt fekete krampuszok (valójában ördögök) kísérik, és a rossz gyerekeket ijesztgetik, virgáccsal fenyegetik vagy finoman meg is vesszõzik.

A Miklós-nap Magyarországon

A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék (alakoskodás) volt Miklós-napon, december 6-án, amely nyugatról érkezett Magyarországra. Nem ismert, hogy a népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik elõször jelenlétérõl. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvû, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgetõ rém, aki egyszerre jutalmazott és büntetett.
Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztõ alak Odin germán fõisten továbbélése, akinek kettõssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntetõ alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgetõ alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás a városokban jelent meg elõször a 19. század végén, valószínûleg függetlenül a Miklós-napi szokástól. A kipucolt cipõkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedõ Mikulást egyre inkább összekötötték Szent Miklós személyével: amíg a 19. század végén megjelent szótárak a szent püspöki munkáját emelték ki, addig 20. század elsõ felében már jótékonysága került a középpontba, a mai lexikonok pedig szinte csak az utóbbiról emlékeznek meg.